A Castrumban igaziból nem karatézni tanulnak a gyerekek. Ez egy kicsit furán hangzik, de a cikk végére érve, szerintem már érthető lesz.
Ha Isten ma lenézne a földre, akkor ilyen embert teremtene. (Sajnos az AI sem tudta leképezni rendesen) Rövid lábú, mert az autóból könnyű vele kiugrani, pókhasú, a kezein 2 hosszú ujjakkal, hogy könnyen nyomja a klaviatúrát, és a telefont.
Maga az ember teremtése ...
Amikor megteremtődött az ember, akkor azért nézett ki úgy, mert arra lett teremtve, hogy életben maradjon. El tudjon futni a kardfogú tigris elől, vagy épp képes legyen arra, hogy megküzdjön az életéért. Az izmok, inak, csontok mind-mind funkcionalitással tele lettek megalkotva.
(Biztos sokan révednek el, miután a kisláb ujjukkal szétrúgták a bútor sarkát, hogy ez meg semmire sem való. Holott, a talpunk 3 pontos alátámasztása szempontjából igenis fontos szerepe van. A harcművészetekben ki is használjuk rendesen.)
Harcművészetet tanul a gyerek vagy valami mást?
Mikor eljön valaki az első edzésre, talán azt gondolja, hogy ütni, rúgni verekedni fog megtanulni. (Aztán aki eddig lát, az hamar el is távozik.) A Castrumban nem verekedni tanulunk, hanem megtanuljuk használni a testünk izmait, inait, és kihasználjuk azok teljes funkcionalitását. Megtanuljuk beosztani az időt. Tisztelni a másikat, stb.
A gyerekek nem veszik észre, de igaziból motivációt tanulnak. Vagy helyesebben fogalmazva, egy olyan képességet, ami segít fellelni a motivációt, a tenni-, a küzdeni akarást a célokért.
Megtanulnak tervezni (ezért érdemes vezetni az edzésnaplót, megnézni a POLAR naptáradat stb.), célokat kitűzni, és motivációt találni, hogy ne add fel, ha már egyszer azt a bizonyos célt el akartad érni. (Legyen az fekete öv, vagy bármi más, amit úgy szeretnél.)
Ez persze lassan alakul ki. Dolgozni kell érte, holott megfogadva a tapasztaltabbak tanácsát, akár rövidebb idő is elegendő lenne. Az ember viszont nem ilyen. Szeret mindent a saját bőrén megtapasztalni. Ezért is nehéz dolog a tudás elsajátítása. A kezdők, még csak azt látják, hogy: - Pajzsmunka van, akkor ütni, rúgni kell.
El kell jutni arra a szintre, hogy ha kék pajzsot vagy boxzsákot látok, akkor nem csak ütöm, rúgom, hogy elfáradjak, hanem azon ésszel is lehet dolgozni. Fejleszteni közben az egyensúlyt, a technikát, a tested tengelyeinek használatát, az erőt, a robbanékonyságot, a kombináció készséget stb.
Szóval, amikor a gyerek lejön edzésre, akkor azt érzi, hogy itt egy jó közösség van. Szeret itt lenni. Tartozni egy jó csapathoz. Elfáradni, majd újra lejönni edzésre. (Ez már a tervezés)
Ha igazán jól érzi magát, akkor már igyekszik úgy alakítani a heti programját, hogy edzésre odaérjen. (Ehhez persze a szülőknek is segíteniük kell eleinte. Később már kialakul a gyerekben ez az igény, és már ő osztja be az idejét úgy, hogy ott tudjon lenni az edzéseken.)
Nekünk edzőknek persze az a feladatunk, hogy mindig érdekesnél érdekesebb edzésekkel fentartsuk a sportolóink motivációját.
Versenyzés
Ez már egy magasabb szint. Vannak azok a sportolók, akik megelégednek az edzés adta nehézségek megoldásával, és vannak olyanok, akik már komolyabb célokat tűznek ki maguk elé. Nem elégednek meg az edzések örömével. Ők szeretnék az edzésen tanultakat kipróbálni, megmérettetni önmagukat. Vállalva ezzel a kudarcot, és a sikerek édes örömét is.
Ehhez persze komoly bátorságra van szükség. Mert mikor felállunk a küzdőtérre, az ellenféllel szembe, akkor csak magunkra számíthatunk, és a hátulról érkező utasításokra. Az ellenfél megfog ütni, megfog rúgni minket. A kérdés, hogy tudjuk-e hatékonyan alkalmazni az edzésen tanultakat, és képesek vagyunk –e önmagunk (!) legyőzésére. /Mert ha már önmagunk kétségeit legyőztük, hamar szembesülünk azzal, hogy a velünk szemben álló harcos ellen győzni, már nem is olyan komoly feladat./
Ők azok, akik már nehezebb célokat tűznek ki. Akik folyamatos motivációt keresnek, és nem félnek a kihívásoktól.
Nekik komolyabb tervezésre van szükségük, szigorúbb időbeosztásban élnek (a heti 10-12 edzést valahogy el kell helyezni a napi rutinban). Valakiknek ez sikerül. Belőlük lesznek az Európa Bajnokok. Valakinek kevésbé jön össze, ők a hazai és nemzetközi versenyeken érik el sikereiket.
Természetesen a top versenyzőink lemondanak sok olyan dologról, amit "csellengő" osztálytársaik véghez visznek. A kérdés csupán az, hogy milyen értéke van annak az eseménynek, amiről lemondasz azért, hogy időben hazaérj, és másnap reggel 100%-osan oda tudd tenni magad az edzéseden.
Vajon, az a program vetekedhet egy Európa bajnokság megnyerését követően a dobogó tetején a nemzeti Himnusz meghallgatásával?
Ezt csak azok tudják, akik megélték már ezt az eseményt. És az ő válaszuk: - Igen.
Dolgozol, teszel valamiért, és eléred. Munka nélkül nincs eredmény.
Igaziból, ezt tanítjuk mi a Castrumban.
Azt, hogy megtanulj értelmes célt kitűzni az életeben, és képes legyél azért dolgozni. Találj olyan célt, ami kellőképpen motivál téged abban, hogy képes legyél érte áldozatokat hozni.
Ma ez egy területi verseny, holnap egy diákolimpia, aztán egy nemzetközi verseny, egy Európa bajnokság, majd még egy, és még egy. Aztán egy Világbajnokság, majd még egy, és még egy.
A kupák a serlegek, az érmek, mind azt bizonyítják, hogy a kudarcokkal és erőfeszítésekkel teli úton, mégis kitartottál, és elérted a célodat. Bár a cél itt már nem a kupa megléte. Hanem az az út, ami odáig vezet. Az eredmény inkább a közösségi médiának számít. Ennek a versenyzőnek már nem annyira.
Az inkább, hogy amíg ezeket a dolgokat végig vitte, bebizonyította önmagának, hogy igenis képes rá.
Képes elérni a célját. Dolgozni, küzdeni valamiért, ami először olyan elérhetetlen volt.
És ezután, már bátran mehet a nagyvilágba. Mindig képes lesz elérni a céljait. Bárhol megállja a helyét.
És mi van ha hibázik, ha téved?
– Semmi. A tökéletes nem létezik. De ha megcélozza magának a napot, akkor elérheti a csillagokat. De ha a szeme csak a templom tornyáig lát, akkor sosem fogja meghódítani az eget.
Szóval, ezt tanuljuk mi a Castrumban. A karate, a harcművészet csak egy mankó az út során.
És ha ezek után, Te csak ütni, rúgni, verekedni akarsz megtanulni, akkor menj máshova.
A Castrum nem a Te várad. - Osu
